2008. jún. 7. Bori keresztelő (ibi tollával)

mi háromnegyed kilenckor keltünk... úgy, hogy tízkor csobánka szentkúton kellett volna lennünk Virágékostul... nem sikerült. sajnáltam, odafelé a kocsiban már elképzeltem, hogy milyen jó lesz kint egy mise, fák, levegő, kevés ember... és pont olyan jó is volt. bár ugye késtünk.
sok fehér ruha, nedves levegő, Bori, gitár, fuvola, mise, víz
szentek, ősök, angyalok
szentség: áldás, felajánlás

miután be- szeretetlakomáztunk, és kigyönyörködtük magunkat a macskajajt idéző cigány keresztelőben is, no meg megcsapoltuk a forrást, széjjelszóródtunk a kocsikba. Dávid nagyon örült nekünk, hogy nem kirándulunk(L), de mi nem így készültünk, és mi voltunk a főnökök. :)
Szóval irány –na hova?- POMÁZ!

Punnyadozás, eszegetés volt műsoron, gyerkők randalíráztak (Juli is ott volt), aztán nekiültünk folytatni a legutóbbi félbemaradt „kesernyés” szájízt hagyó témát. Valamelyest készültünk, elsősorban azzal, hogy mindenki meséljen arról, milyen volt a múltkori alkalom neki, illetve hogy mi történt. Merthogy fiúk-lányok külön voltak, és Anti nem is volt, szóval … azzal kezdtük, hogy mindenki mondhatott amit akart.
Na, ekkor egy kicsit megbiccent a haditervünk, mert kiderült pl., hogy a fiúk egészen más nyomvonalon haladtak, mint a lányok, mert ők arról beszélgettek, (javítsatok ki, ha nem jól írom) hogy milyen az ő férfi szerepük otthon, vagy milyen elvárásokat éreznek maguk felé etekintetben, míg a lányoknál a saját nőiség volt terítéken. Tehát hogy milyen szerintünk egy nő, ahhoz képest hogy vagyunk, hogy érezzük magunkat a női bőrünkben. Szóval másik végénél álltunk hozzá. Ami nem volt baj, és jó volt hallani egymást (egyes szám első személyben legalábbis).

És amin végülis sokat lovagoltunk, mert egyrészt meglepő volt, másrészt –számomra- kicsit megrázó, vagy pontosabban szólva világotfejtetőreállító, a fiúk kesernyés szájaíze.
Hogy nincs mamut mára már, legfeljebb gleccserbe fagyva, nincs vadászni való, nincs leharcolni való (bár Dávid erről valószínűleg mást gondolJ), van a munka ugyebár, amit igazándiból, mi nőneműek is végezhetnénk, és hát utána haza lehet jönni a családba, ahol mi nőneműek ugye többet (következésképp?) otthonosabban mozgunk, és akkor hol marad a „férfiság”?
Vagyis hogy „ez a világ már nagyon szűk nekem, nem találom benne régi helyem”, hogy a halhatatlanoktól is idézzek.

És hát ugyi erre én lehet hogy nem is tudok mit mondani- mondtam én-, gondoljuk csak ezt végig? Mitől férfi a férfi? Úgy értem ma. Abban egyeztünk meg, hogy szétválunk fiú-lányokra, és átalbeszélgetjük magunkat a két nem jellegzetes vagy legalábbis kívánatos tuajdonságain, majd összevetjük, hogy mi sül ki belőle.

Meg is tettük, ami azért is jó volt, mert a terep látványos átalakuláson ment keresztül, míg a fiúk felügyelték ott az ifjúságot. Mikor kijöttünk a kis szobából, csatatérre emlékeztető vidék tárult a szemünk elé… talán a virtuskodásból kellett volna visszavenni egy kicsit, vagy kevésbé nagyvonalúnak lenni a rendbontókkal, vagy egy kicsivel több apró dolgokra való odafigyelés elejét vehette volna e tájrendezésnek, de hát így volt ez jól.

Végigbeszéltük a listákat (lásd a férfi-nő házi feladatnál), és lassan végére is értünk az együttlétnek, de summa summárum nekem nincs meg a saját válaszom erre a mamutmentes férfikép-kérdésre. Lehet hogy ti jobban álltok. És persze az is lehet, hogy nincs is ilyen kérdés. De én még nem tudom…

Jó volt (nekem), aktív, mozgatós, élénk, életteli.
Ja, csak az volt kicsit nehézkes, hogy olyan jelzéseket kaptunk, hogy van felénk egy elvárás (mint „együttlétfelelősök” felé), hogy majd mi jó kérdéseket rakunk fel, és majd mi jól megmondjuk, vagy nem is tudom. Aztán, hogy ezzel mi a problémám, azt megint nem tudom, ez a kérdések órája.
Meg az alvásidőé.
Jó éjszakát!