Egyszer volt, hol is volt? egy rettentő nagy, forró sivatagban, ahol a nap sugarai perzselték a homokot, egy kis nyuszi mendegélt. szegény szomjazott, fényes karikák táncoltak szemei előtt a nagy melegben, de sehol nem lelt se forrásra, se enyhet adó hűvösre. már azt hitte, itt kell bevégeznie az életét, mikoris a láthatáron megpillantott valamit. valamit, ami nem délibáb volt, nem csalóka káprázat, hanem egy hatalmas, terebélyes fa. Utolsó erejét összeszedve még elment odáig, s ott megkérdezte.
-Kedves fa. megengednéd, hogy beüljek az árnyékodba?
-Persze nyuszika, ülj csak be bátran.
No, a mi nyulunk le is telepedett, s a hűsben megpihent. igen ám, de ahogy telt-múlt az idő, a nap arrébb vándorolt az égen, s az árnyék is így tett a földön. nyuszika hát kénytelen volt újra megkérdezni a fát.
-Mondd, követhetem az árnyékodat?
-Persze nyuszika. Gyere bátran- válaszolta a fa.
De bizony a nap csak nem akart megmaradni egyhelyben, s nyuszi újra ott ült sugarainak tüzében. hát újfent megkérdezte a fát.
-Kedves fa, ne haragudj, hogy megint háborgatlak, de menengeded, hogy ismét beleüljek az árnyékodba?
Ám a fa ezúttal így szólt:
-Nyuszika, mivel ilyen kedves voltál mindvégig hozzám, mást adok, mint az árnyékomat. Nézd, itt egy ajtó a törzsemen, bemehetsz rajta, megmutatom, mi van odabenn.
S valóban, a nyuszi ekkor megpillantott a fa törzsén egy ajtót, mely feltárult előtte, s ő kiváncsian lépett be rajta. Hát odabenn egy csodálatos, tágas világ fogadta. Hatalmas mező, melyet selymes zöld fű borított, tarka virágok sokasága illatozott körös-körül. Madarak repkedtek és daloltak a fák ágain, s a szellő lágyan simogatta a tájat.
Nyuszinak a szája is tátva maradt a csodálkozástól, csak lépdelt egyre beljebb, nem győzött betelni a csodás képpel, a frissítő fuvallat őt is megcsiklandozta. Gyönyörködve haladt egyre mélyebbre és mélyebbre a mesés helyen.
Ahogy ment mendegélt, egyszercsak egy barlanghoz jutott, ahová belépve ámulva vette észre, hogy telistele van kinccsel. Amerre csak a szeme ellátott, minden fénylett és ragyogott a sok értékes holmitól. Kiválasztott közülük egy szép rubintköves gyűrűt, a farkincája hegyire húzta, s úgy indult el visszafelé. Végigment a már ismerős úton, magábaszívta a növények és a föld illatát, majd mikor az ajtóhoz ért, még egyszer visszanézett erre a benti világra, s aztán kilépett a sivatagba. Farkán ott csillogott a drága gyűrű.
Ahogy ment a sivatagban, nem vette észre, hogy távolról egy hiéna észrevette a drágakő csillogását. Mivel kiváncsi hiéna volt, odaszaladt a nyuszihoz, s megkérdezte, honnét szerezte a gyűrűt. A nyuszika mindent rendre elmesélt. A hiénának se kellett több, eliramodott abba az irányba, ahonnét a nyuszi érkezett, hogy ő is bezsákmányoljon a temérdek drágaságból.
meg is találta a fát, s bekéredzkedett az árnyékába, majd újra és újra megtette ezt. A fa neki is felajánlotta, hogy beengedi a belsejébe.
Igen ám, de a feltáruló ajtó mögött a hiéna bizony semmit sem látott a szép vidékből, egyre csak a kincsekkel teli barlang képe lebegett a szeme előtt. Mit neki fák, mit neki füvek? Csak csörtetett előre, letiporva a virágokat, elriasztva a madarakat, törött, sebzett csapás jelezte útját. Ő végül megérkezett a barlanghoz, ahol örömittasan vetette magát a sok drágaság közé. Láncokat, pénzeket, kupákat, drágaköveket aggatott magára, ahová csak tudott. Mígnem egyetlen gyűrűnyi sem fért volna rá. Akkor elindult kifelé. Nehezen tudott csak lépkedni, minden léptét csengés-bongás kísérte, ahogy a sok holmi összecsörrent. Haladt át a a szép réten, amiből semmit sem érzékelt. Küszködött a nagy súllyal, de elégedetten lépdelt a kijárat felé. Csakhogy ijedten vette észre, mikor közelebb ért az ajtóhoz, hogy minden egyes lépéssel, mellyel közelebb kerül hozzá, az egyre beljebb csukódik. Ahogy közeledett, úgy csukódott az ajtó. Nagyon megijedt, megpróbált gyorsabban lépkedni. És látta, hogy az ajtó csukódik, csukódik...
Eddig tartott a mese. Innét kinek-kinek magának kellett befejeznie. Azt hiszem nem volt mindenki oda a feladatért, de nem volt kegyelem. Ki-ki papírt, tollat ragadott, s nosza.
Mikor kész voltunk, akkor kis szünetet tartottunk, jött a nagy evészet, ami nem kedvezett túlzottan a folytatásnak, mert sokunkat alvásközeli állapotba juttatott...
de aztán sorban felolvastuk a befejezéseinket, majd egyesével végigbeszéltük őket. Ja, meg rajzoltunk is kis piktogrammokat...
szóval mindenki elmondhatta, hogy amit írt, az neki mit jelent, milyen érzés volt (pl. : hülye nyuszika, a viccekből, rögtön idegesítő volt), és a többiek kérdezősködtek, vagy elmondták, hogy nekik mi jutott eszükbe.
És persze ez egy pszichó játék, mert mindenkinek más lesz a meséje, mert mindenkinek más van a fejében-szívében, és a saját fejével-szívével írja, de nem az volt a célunk vele, hogy jól megmondjuk egymásnak a tuti frankót, vagy elanalizálgassunk nagy csöndben, hanem inkább egy ilyen ismerkedős, megosztós szándék volt bennünk, mikor ezt választottuk Antival. Hogy az a tapasztalat, hogy állandóan kevés az idő, mert mindenkinek annyi a mondandója, ez hívta létre a csoportot (a legelső alkalmon történt igényfelmérés szerint), hogy megosztásra vágyunk. Meg mélységre. Szóval ezzel a játékkal lehet magunkat valamelyest megmutatni, megosztani, ráadásul észrevétlenül, így őszintébben, egyszerűbben. És a többiek oldaláról meg lehet valami képet alkotni, megismerni, meghallgatni. Hát ezért ez történt, és valahol megvannak azok a mesék, talán Zsuzsiéknál (ugye?), nem fogok most itt személyeskedni, hogy ki mit írt, csak még pár általános gondolatot a mesével kapcsolatban, amin lehet gondolkozni.
- mindenki mást ír, és épp ezért belátható, hogy az őróla szól. lehet, hogy egy épp aktuális élményről, problémáról, vagy életfilozófiáról, vagy félelemről, vagy vágyról, (ezt ki-ki maga tudja, és a maga dolga ezt tudni) mindenesetre az ő története.
- vannak benne hívó momentumok, és az, hogy épp melyik hív, az ki tudja miért van, ma lehet, hogy másképp fejeznénk be... szóval bizalom, pénz, bezártság, remény, büntetés, félelem, árulás, sors,... 1000 féle úton el lehet indulni. ahogy 8an 8felé indultunk (emlékeim szerint- de nem is ez a lényeg)
- azonosultunk-e valamelyik szereplővel (ha igen miért, ha nem miért nem?)
- volt-e bennünk valahol ellenállás, ha volt, hol, miért (pl. nem akarom befejezni, (=ellenállás), miért? (félek, hogy rossz választ adok, hülyeség az egész...)
- emlékeztet-e valamilyen konkrét élethelyzetünkre, éreztünk-e hasonlót, mikor?
pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése